Kénytelen voltam elköltözni tavaly tavasszal. Most van egy házam az albérlet helyett. Muszáj volt. Innen nem rakhatnak ki. Gondolom, lesznek egyesek, akik azt mondják, erre legyek büszke. Pedig én soha nem akartam már saját házat. Nem tesz boldoggá, büszkévé a tárgyak tulajdonlása. Nem tudok rá az lenni.
Tudom magamról, hogy képes vagyok sok mindent megoldani. Noha fáradt vagyok. Rettentően fáradt. Fizikailag, és lelkileg is. Óh, ha tudná sok ember, aki a feminizmusom miatt piszkált, hogy mennyiszer kellett felálnom mint nőnek a padlóról. Most is próbálgatok. No persze ez nem új. Megszokhattam volna már. Bár, hiábavalónak találom.
A házam is hideg, és kétségbeejtően üres. Nagyon hiányzik nekem is valaki belőle, akivel mindent megoszthatok. Aki nekem élettel tölti be. Aki örül nekem és én is neki, és őszintén szeret, és én is szerethetek. És megmelegíti az én fázós lelkem. Jó lenne azt is tudni, hogy van valaki akire mindig számíthatok, aki számíthat rám. És végre egy pici terhet levesz a vállamról is. És melettem van fizikailag is. Bár közel vannak a lányaim és segítenek ha kérek, őket nem terhelhetem. Van elég gondjuk a munka mellett a saját családjukkal. Hm...saját család? Régen az idős szülők hozzátartoztak a családhoz. Na persze! Akkor is csak a férfiak szülei.
Egy barátnőm mesélte, hogy az ő férje és az ő apja igen jó kapcsolatban voltak egymással. Elmentek gyakran együtt mindenhova. Horgászni, meccsekre, stb. Aztán az öreget szélütés érte. A lánya természetesnek vette, hogy magához veszi, ápolja, pontosan úgy mint annak idején a férje idős apját. És akkor megdöbbenve tapasztalta, hogy a férje aki nagyon jó kapcsolatban volt addig az öreggel, meggyűlölte a beteg embert, noha az ugyanolyan volt mint azelőtt. Egyszerűen azt az időt, törődést sajnálta tőle, amit a felesége adott az apjának. Be sem ment soha a szobába ahol feküdt. Hiába szerették volna. Mikor meghalt akkor se. Emiatt majdnem el is váltak. Én nem akarom a gyerekeimet ilyen helyzetbe hozni. Örülök, hogyha nekik jó az életük.
Nagyon rossz, hogy mindent elölről kell megint kezdenem. Természetesen megint egyedül, és megint nem számíthatok senkire. Pontosan úgy mint egész életemben. Lesz két-három nagyon húzós évem. Ha élek addig. De nagyon remélem mindennap este, holnap reggel már nem kelek fel.
Gyakran a szememre vetik azt is, mint feministának, hogy én nem szeretem a férfiakat. Pedig ez nem igaz.
Mikor a nőkért szólok, mint feminista, akkor minden egyes emberért, akit boldogtalanná és földönfutóvá tesz a patriarchátus.
Régebben ment a duma ezerrel a fórumon, hogy ugye, én változtassak magamon. Mit? Ne érezzek? Ne fájjon nekem, ha én, vagy más szenved? Egyszer, pár éve egy fiatal nő azt mondta nekem, hogy annyi szeretet van bennem, hogy nem is érti miért vagyok egyedül. Azt mondtam, csak. Igen..., csak! Mert a társadalmi környezetem és az a bizalmatlanság okozta magány, amit minden emberre rákényszerít a patriarchátus, az emberek közötti társadalmi szolidaritás felrúgásával, és a hatalmát biztosító pénzcentrikusságával engem sem kímélt meg. Elgondolkodtam azon is, hogy milyen életem van/volt emiatt. Xar. Talán csak akkor voltam boldog ha csak a gyerekeimmel voltam. Jókat nevettünk és hancúroztam velük. Kirándultunk játszottunk, vagy tanítottam őket.
És mégis. Megint képes voltam úgymond csinálni valamit. Felkelni a padlóról. És bárki is mást akar nekem bedumálni, ezzel nem lesz jobb nekem. Nem leszek boldogabb. Nem teszi az életemet teljessé.
Volt időszak, mikor még reménykedtem. Olyan voltam, mint egy bolond fiatal lány. És jött, igen újra jött, az irtóztató kijózanító frász. Pedig én soha semmi másra nem vágytam, csak egy pici meleg kuckóra valakivel, egy szerető szívű, jó emberrel. Egy igazi társsal, akinek a jellemét nem torzította el a férfiuralom szocializációja. Akiből nem vált nőgyűlölő szörnyeteg. Ez nekem mint nőnek, és ráadásul mozgássérült nőnek, nem jár. Úgy nem jár nekem sem, mint a patriarchátusban rengeteg más nőnek. A boldogság a patriarchátusban nem jár az embereknek. Főleg a nőknek nem. Úgy nem jár, mint a nőknek az igazságos és pártatlan igazságszolgáltatás, a jogvédelem, a biztonság.
Pl. Idehaza egyik nap felmenti az igazságtól mentes bíróság a tízszeres gyilkos férfi milliárdosokat, akik miatt családok lettek boldogtalanok, nincstelenek, hajléktalanok.
Másnap elítélnek egy ártatlan doktornőt. Elítélnek olyan embereket továbbá, akik a férfiuralom fentartása érdekében létrejött alvilággal szemben önbíráskodásra kényszerülnek, mert őket sem védi meg a pénzéhes férfihatalom a bűnözőktől. Ezzel az országot a polgárháború szélére sodorva. Van pénz új tákolmányra. Olyanra, amit megint olyan férfi politikusok hoztak létre, akik önmagukat szavazták be a t.házba, a nők kirekesztésével. Gondosan ügyeltek arra, hogy alaptörvénnyé tegyék a patriarchátus fenntartását biztosító nők elleni férfiterrort, hogy ők vígan rabolhassanak tovább és cinkosukká tegyék a férfilakosságot ebben a rablásban.
A férfiak uralmát még jobban megerősítették, mintegy szentesítették a pénzemberektől lehulló konc reményében. Az, hogy így a nők, és ezáltal minden ember életét még elviselhetetlenebbé teszik, az persze nem érdekli őket. Lényeg, hogy az ő zsebük tele legyen. Van pénz flancra, cifraságra, külön repülőgépre, szőlőtőkék kivágására, majd újratelepítésére, gazdagok, papok támogatására, hullakézcipelésre. Van pénz Japánba emlékparkra (természetesen a magyar lakosság által adományozottakból, amit a földrengés áldozatai megsegítésére adtak), ugyanakkor idehaza az energiaszektor magánkézre juttatásával, az emberek kiszolgáltatásával a bankoknak, a tőkéseknek, a bűnözőknek, sok család számára olyan helyzetet teremtettek, hogy földönfutóvá váltak/válnak. Most elvették tőlem a ledolgozott éveket is. Segíjjes lettem rokkantnyugdíjas helyett. Ami mint tudjuk csak adható és nem jár a ledolgozott évek után. Bármikor elvehető, mint minden segély. A méltóságos urak kegyes jóindulatától függő alamizsna csak, amit ki kell érdemelni! Ha tömegközlekedési járművet akarok használni akkor tuti, hogy én a két mankós fogok csak teljes árú menetjegyet fizetni. Bár két mankóval dolgoztam életemben, igen sokat, közben felneveltem tisztességgel a társadalom számára hasznos 2 dolgos gyermeket, azok az évek nem számítanak. Nem leszek már soha öregségi nyugdíjas. Viszont lehetek helyette egy megvetendő pária, akit segélyeznek a férfiak a tőle ellopottakból.
Közben megy ezerrel a keresztény képmutató, ájtatos duma az élet szentségéről a fogantatás pillanatától. A már meglévő életeket mért nem tekintik szentnek vajon ájtatos honatyáink?
